Katasztrófa-turista 9.

Vasárnapi program - Bazilika - Hazafelé

Miután kijöttünk a Parlamentből, éhesek és szomjasak is voltunk. Ennek ellenére, még egy látnivaló volt a terveink között, mégpedig a Szent István Bazilika. A szomjúságot nehéz tűrni, így a csapat úgy döntött, hogy előbb valamit iszunk. Útban a Bazilika felé találtunk is egy ivoldát. Gyorsan beültünk. Amikor a pincér kijött, szinte egyszerre mondta mindenki, hogy "ásványvizet". Ezután néztünk szét jobban. Gratula magunknak! Sikerült a környék legdrágább helyét kilőni. Mivel, már nem volt mit tenni, tudomásul vettük, hogy annyit fogunk itt fizetni négyünk ásványvizéért, mint máskor egy hónap alatt - vagy még több is. A víz viszont a vérünkké vált. Nagyon ki voltunk száradva. Jól esett a kis pihenés is, hiszen a parlamenti várakozáskor álltunk eleget a napon, itt meg azért az árnyékban ücsörögtünk.
Feltöltődve némi energiával, és kifosztva anyagilag távoztunk.

A Bazilikában én már jártam, így hamar megkerítettem a Szent Antal szobrot. Az ottani is nagyon jól működik számomra - bár az elsőséget a Márianosztrán lévőtől nem tudja átvenni, az ugyanis eddig tökéletes volt. Egyszer jártam ott kirándulni, és három dolgot is kértem az ottani gyönyörű Szent Antaltól, és mind teljesült. Ettől jobb arányt nem lehet űberelni.
Miután a többieknek ecseteltem az itteni szobor hatékonyságát, a két lány velem együtt újabb kéréssel fordult Szent Antalhoz.

Leadva a kívánságlistát, most már szétnézhettünk a templomban. Parázs vita alakult ki közöttünk, hogy az oltár asztala régi vagy új. Szerintem én nyertem, mert én az új készítés mellett érveltem, hiszen, mutattam rá, a padsorok és sok egyéb különleges faragású, az asztal viszont modernebb stílusú. Később a többiek felé bizonyítottnak láttam az állításom, mivel láttunk képeket a Bazilika II. világháború utáni állapotáról. Az egyiken fehéren-feketén ott volt, hogy jószerivel teljesen összeomlott az egész épület, tehát, miért épp egy asztal maradt volna épségben? Miután erre felhívtam a figyelmüket, elfogadták az én verziómat, így a vita elült. (Nagyon lapítottam, mert a logikámnak volt egy bibije, amire, ha rákérdeznek, nem tudtam volna mit válaszolni: ha minden összetört, akkor a padsorok hogy maradtak épségben?)
Utána bementünk a Szent Jobb Kápolnába is. Most a lányomnak volt észbontó kérdése: "Hogy hogy ilyen kis keze volt egy olyan uralkodónak, mint ő?" Csak azért nem nevettünk hangosan ezen, mert a hely légköre ezt nem engedte meg. Azért, én elmagyaráztam a mumifikált testrész működését számára, mire a lányom csak egy "fúj"-jal válaszolt.

Elhagyva a Bazilikát már hazafelé vettük az irányt. Közben azért "kimekiztük" magunkat - ugye a csirke meg otthon várt a nagy belépőre, ami elmaradt számára. Otthon egy kicsit pihengettünk, de már készülnünk kellett a vonathoz.
A lányok elkísértek minket egy-egy szakaszon, de aztán a húgommal kettecskén ücsörögtünk a vonatfülkében. Sehol senki rajtunk kívül. Ez szuper! Mindketten felraktuk a lábunkat a szemben lévő ülésre, hiszen nagyon eljártuk a szegényeket, amit ők éreztettek is velünk. De, az indulás előtt nem sokkal bejött hozzánk egy korunkbeli hölgy. Oké, lábakat le. A hölgy fészkelődött egy darabig, aztán az én ajánlatomra ő is felrakta a lábát. Úgy ültünk egymás mellett, a lábunk felrakva a szemközti ülésekre. Nagyon komikus kép volt meg kell adni.

Gond, eseménytelen utazás után amikor hazaértem, Vencel, a macskám nagy-nagy szeretettel fogadott. Némi tollászkodás után jött a hidegzuhany! Feltöltöttem ugyanis a képeket a számítógépemre. Rendben látom mindet, de amikor berakosgattam a szerkesztőbe valamennyit, a nagyrészéről kiderült, hogy használhatatlan. Ezen emésztettem magam egy jó darabig. Ezeken az oldalakon azért nincs kép, mert a 80%-a rossz volt. Egyébként, nem értem, hogy a képtárban miért látom jónak, a képszerkesztőben meg miért totál fekete lyuk az egész, vagy széles szürke sávokkal teli. Ha valaki erre választ ad, megköszönöm neki.

Katasztrófa-turista 8.

Vasárnapi program - Parlament

Megbeszélt időben ott vagyunk a Parlamentnél. Meg még kábé kétszázan rajtunk kívül. Nagy nyugalommal odamegyek az őrhöz, hogy beengedjen minket, hiszen tegnap azt is mondta az akivel beszéltünk, hogy a magyaroknak ingyen van, illetve oda lehet csapódni egy csoporthoz is. Mi csapódni szeretnénk.
Az őr türelmesen végighallgat, és miután befejeztem, magyarázni kezdett.
1. Nem csak a magyaroknak ingyenes, hanem minden uniós országbelinek is.
2. Igaz, hogy ingyenes, de csak belépőkártyával lehet bemenni. Itt mindenki arra vár, hogy azt szerezzen.
3. Mivel már csak vagy harminc belépőkártya van erre a napra, ő nem ad sok esélyt arra hogy bejussunk, ha megnézem, hogy mennyien vannak előttünk.

Ez nem lehet igaz!!! Ez nem létezik!!! Negyedik alkalommal sem tudok bejutni a Parlamentbe. Már mindenki látta az országban, én vagyok az egyetlen, aki még mindig nem tudja megnézni belülről!!!
Mindezt hangosan is kifejtem. A húgom vígasztal: Nem is mindenki látta!
Na igen, aki most születik, az még valóban nem láthatta. Ez volt az egyetlen olyan program a hétvégénken, ami az én óhajtásom lett volna. És nem lehet megvalósítani. Morgok, panaszkodok, nyafogok - egyszóval hisztizek.

Ennek ellére, ott maradunk a sorban. Állunk, sülünk a napon, beszélgetünk, másokkal is beszélgetünk. Közben fogy előttünk az emberár. A lányom azt jósolja, hogy amilyen pechünk van, pont előttünk fog elfogyni a belépőjegy. Sokkal többen voltak a sorban előttünk, mint harminc, tehát számszakilag sincs esélyünk. Morgásunk fő tárgya az, hogy miért nem írják ki azt, hogy csak korlátozott számban lehet bemenni? Mi csak azért töltöttük az időt a Citadellában, mert teljesen biztosak voltunk abban, hogy ha fél 12-kor ott leszünk, akkor be is megyünk. Ha tudjuk, hogy ez nem így van, simán jöhettünk volna sokkal hamarabb is, hiszen a programot mi csináltuk. Folyik tovább a morgás és állás, meg persze a pecsenyévé válás.
Már csak 8 ember van előttünk, amikor megjelenik egy hölgy, és kijelenti angolul, hogy többen már nem mehetnek be, mert elfogyott a jegy. A sok ember mind odatódul a kordonhoz. A morgás többszólamúvá, és többnyelvűvé válik.
Kész vagyok.
Legszívesebben sírva sajnálnám magamat. Mondom a többieknek, hogy ez van, én már az életben nem fogom belülről is megnézni a Parlament épületét. Nekem ez a sorsom. Kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy Magyarországon én leszek az, aki a Parlamentet nem látta belülről. 
Ekkor a hölgy befejezve az angol tájékoztatót, magyarul hangosan megkérdezi, hogy "hány magyar van?", mire gyorsan felrakjuk a kezünket. Ahogy szétnézünk, még vagy 6 kéz emelkedik rajtunk kívül.
A hölgy folytatja, hogy a magyaroknak negyed 1-kor lesz egy csoport.
Miiiii????? Tényleeeeg????? Van Isteeeen!!!! Csoda törtéééént!!!
Csak bejutok a Parlamentbe. Olyan boldog és izgatott vagyok, hogyha azt mondták volna, hogy ennek fejében síkáljam fel a Kossuth-teret, akkor azt is megtettem volna. Komolyan!

És véééégreeee!!!!
Sok - sok tíz évvel az első sikertelen próbálkozás után, én is bennt vagyok Magyarország házában!
Nem tudom elmondani, hogy mit éreztem akkor.

Folytatás: Bazilika - Hazafelé

Katasztrófa-turista 7.

Vasárnapi program - Reggeli mizéria - Citadella

Vasárnap sokáig aludtam, köszönhetően a szombati nagy túrának. Csak fél 7-kor keltem fel, a szokásos 4-5 óra helyett. A húgom már hiányzott a szomszéd ágyról. Egy kis szöszmötölés után reggelit készítettem magamnak. Mindketten lábujjhegyen közlekedtünk, mert a lányom javában aludt a szomszéd szobában.
De! De a vécé leöblítése, az hanggal jár.
De a csapból folyó víz, az hangot ad.
De a nyamvadt mikrosütő, amiben a tejet melegítettem magamnak, csipogott állandóan. Egészen pontosan négyszer, mert ezen az új dögön, én nem találtam meg az időállítót, amely fél percet jelzett. Nekem viszont 2 perc kellett volna. Tehát, amikor lejárt a félperc, újra startoltam. Négyszer!
A negyedik után a lányom kitört a szobájából, és mint Zrínyi a várból kirohant a konyhába hozzám.
- Mi a fenét csináltok ilyen hajnalban? - és legszívesebben megfojtott volna ott helyben. - Miért nem tudtok még aludni?
- Menj vissza nyugodtan, még alhatsz egy kicsit, de nekem a tejeskávém nélkül nem kezdődhet a nap - válaszolok.
- De minek kellett annyit csipogtatni a mikit? - olyan felháborodott, hogy attól féltem, a kávémat is kiborítja, amit nagy nehezen végre összehoztam. Megjelenik a húgom is.
- Mi már csak ilyen koránkelők vagyunk - kel a védelmemre, hiszen ő is zajolt eleget.
A lányom, mint egy fújtató, prüszkölő macska osztja nekünk az észt. Mondja és mondja. Amikor kifújt a szózuhatag, visszamasírozott a szobájába. Mi a húgommal meg vihogtunk. Pár perccel később csak megint megjelenik a lányom.
- Teljesen kivertétek az álmot a szememből. Már nem tudok visszaaludni.
A húgom lezárva a koránkelési vitát, közli, hogy ő is reggelizik.
- Hogy hogy nem tudtad beállítani az időt - kérdi tőlem - itt van nagy betűkkel hogy TIME, csak el kellett volna forgatni a gombot.
Nézem, hogy mit mutogat, és már én is látom. Akkora betűkkel, hogy kiverte a szememet ott a TIME gomb. A húgom úgy röhög rajtam, hogy majd' megfullad. Eszik a banda. Evés közben a lányom még morog egy kicsit, mire a húgom nagy büszkén kijelenti, hogy ő legalább be tudta állítani az időkapcsolót. (A nap folyamán ezt még egy párszor elsütötte. Amikor vaj volt a fején, ezzel híreskedett.)
Mi legyen a cél? A húgom a Citadellát javasolja. Menjünk.

Gond nélkül feljutunk a Citadellához. Ott azonban megint kitört a banzáj. Ugyanis, ott is voltak árusok. Persze, Magyarországos póló itt sem volt, de ezt már tudomásul vettem. Viszont, megláttam olyan siltes sapkákat, amelyeken a Budapest kiírás alig volt fellelhető. Tetszettek. Meg is próbáltam párat. Mivel a lányom és a húgom megint nyúlcipőt viselt, így csak később fedezték fel, hogy elhagytak. Akkor viszont úgy rohantak hozzám, hogy félő volt, hogy a bódé is áldozatul esik. A lányom azonnal kikapta a sapkát a kezemből.
- Anyaaaa! Pont úgy viselkedsz, mint egy idióta vidéki, aki felszabadulva Budapestre, minden hülyeséget összevásárol szuvenírként.
- Hááát, tulajdonképpen idióta vidéki is, - mondja a húgom - de pont úgy viselkedsz, mint egy hülye külföldi, akire minden szart rá lehet sózni - folytatja, bár ő még mondott egy jelzőt a külföldiekre, amit az elveim nem engednek leírni.
- Tudjátok, hogy mióta akarok ilyet venni, amin nincs bazi betűkkel, hogy Budapest. Nekem ez kell. - ki is fizettem gyorsan. Amikor a fejemre tettem, a lányom megjegyezte, hogyha tegnap is rajtam lett volna, tuti, hogy bevisznek minket a rendőrök.
- Annyira nem hülyék  - mondtam. - Ha engem Gárdistának néznek, akkor minden jelzőt megérdemelnek, amit kapnak.
Mivel a dolog merő polemizálás volt, ezért abba is hagytuk. Szétnéztünk a Citadellán és a Citadellában. Na, az utóbbi tényleg érdekes volt. Ott még én sem voltam. A 'Bunker'-ben volt egy olyan kiállított szöveg, amin felfordult a gyomrom. Nem túlzás, tényleg. Nagyon szörnyű volt. Alig bírtam legyőzni az ingerenciámat.
Ettől függetlenül, aki még nem látta a Bunkert, az próbáljon sort keríteni rá!
Alaposan megfigyeltünk mindent, a többi külső helyszínen is, aztán rohantunk, mert fél 12-kor randevúnk volt a húgom lányával a Parlamentnél.

Folytatás: A Parlament

Katasztrófa-turista 6.

Szombati program - Margitsziget - Attak

Miután a Várból lecsurogtunk egy busszal, felmerült a Margitsziget szökőkútja. Nosza, akkor nézzük meg.
Kellemesen sétálva körbenéztük a szigetet. Elücsörögtünk egy darabig a szökőkút mellett, hallgatva a kellemes zenét és vízcsobogást. Olyan szinten elárasztott a nyugalom, hogy felért egy alvással számomra.

Mivel már este volt, így rengeteg kocogó-futó rótta a köreit a kijelölt futópályán. Ahogy néztem őket, azonnal rájöttem, hogy ki a profi és ki az alkalmi divatfutó közöttük. Hogyan?
1. A profi fut - a kocogó kocog - alig emelve a lábait.
2. A profi nem vízzel fut a kezében - a divatfutó ott cipeli a markában a félliteres flakont.
3. A profi fülében nincs hangdugó - a divatfutó mp3 lejátszóval a markában, jobb esetben a karjára erősítve azt, zenére lépked.
4. A profi kezében semmi az égvilágon nincs, mert ő azt használja futás közben - a divatfutó telefont, akármit tart a kezében, és végig egy szögben tartja a könyökét.
5. A profi egy jól kitaposott csukában fut - a divatfutó originale nike, adidas és társai legújabb kiadásában. 

Ahogy így figyeltem őket, azt is megállapítottam, hogy a sok divatfutó olyan stílusban fut, amitől rövid úton tönkre megy a lába. De, sebaj, csinálják. Ha ettől jobban érzik magukat, akkor hajrá.

Blattyogás közben volt viszont egy helyzet, amikor csak nagyon nehezen tudtam megállni, hogy ne szóljak be az illetőnek valami csúnyát:
A futósávot mindenki tiszteletben tartotta. A sétálók szépen mellette haladtak, így mi is. Ez nincs írásban gondolom, meg nem is kell írásba adni egy ilyen szabályt. Kultúremberek kultúráltan viselkednek.
Velünk szemben egy fiatal pár sétált. A lány szépen a futósáv mellett, a srác viszont rajta. Már két futó kényszerült arra, hogy kikerülje a manust. A kislány szól neki, hogy jöjjön már le onnan, mert akadályozza a futókat. Mire a srác így reagált: "Miért ne mehetnék én is ezen. Pont annyi jogom van, mint nekik."
Na igen. Jog az tényleg van! A baj az, hogy az illetőnek esze nem volt. De az is lehet, hogy csak "Tehíín voút nékije á rádiátóu", amiről ugyebár nem tehet. Vagy igen, mert nem gondoskodott arról, hogy lecserélje!

Nagy nehezen rászántuk magunkat arra, hogy hazafelé induljunk. Valahol, fogalmam sincs milyen úton, azért csak belefutottunk egy rendőri akcióba. Ekkor azonban a villamoson ültünk, amelynek az ablakából láthattuk, amint a rendőrök üldüznek valakiket- határozott meneteléssel követve öket. Egy ideig nem is mehetett tovább a villamos, mert lezárták a vonalát is. Én nagy izgalommal közvetítettem a többieknek a látottakat, mire a lányom kijelentette, hogy "Anya! Te egy szabályos katasztrófa-turista vagy! A húgom megtoldotta azzal, hogy "Te tiszta hülye vagy! Az agyadra mentek a rendőrök."
Magamban kezdtem megérteni azokat az embereket, akik hasonló élményben részesültek, akiket én idiótáknak tartottam. Lehet, hogy én is pont ilyen vagyok?

Ahogy a végcélhoz értünk, a lányom újabb ötlettel állt elő: Menjünk moziba! Mentünk moziba, de ki is jöttünk a moziból. Az történt ugyanis, hogy hárman három féle filmet akartunk megnézni. De a pláne az, hogy nem tudtunk közösnevezőre jutni. Végső megoldás: akkor nem nézünk filmet! Jó! Ebben viszont egyhúron pendültünk. Mindannyian nagyon fáradtak voltunk, csak alibi kellett számunkra, hogy ne mozizunk. Igy szépen hazamentünk.

Miután vacsoráztunk - nem csirkét! -, és tisztába tettük magunkat, a húgom hasra vágta magát az ágyon. Egy perc sem telt el, és aludt. A lőtt nyúl hozzá képest elevennek számított. Ezen is vihorásztunk egy sort a lányommal.
Majdnem elfelejtettem mondani, hogy a húgom a nap folyamán úgy kábé 178-szor jelentette ki, hogy ő bizony ilyen zajban, mint ami itt van Pesten, nem tudna élni. Kész őrület. Hogy lehet itt aludni?

Azért, végre mi is elaludtunk.

Folytatás: Reggeli mizéria - Citadella

Katasztrófa-turista 5.

Szombati program - Lánchíd - Vár

A lezárt Parlament épp ott helyezkedett el, ami a mi utunkba esett volna, ugyanis kitaláltuk, hogy nézzünk el a Lánchídon lévő kirakodóvásárhoz. De, hogy az ördögben lehet átjutni a Parlament egyik végéről a másikra? Mivel rendőr bőven akadt, az egyik mellékutcai zárásnál állótól megkérdeztük, hogyan mehetünk el a Parlament mellett a Lánchídhoz. Ő nagyon készségesen azt javasolta, hogy menjünk a Duna-parton. Szépen slattyogtunk, én a lábamat a vízben tapicskálva-hiszen nagyon magas a vízállás jelenleg.  Békében, barátságban, megkönnyebbülve, hogy megmenekültünk egy rendőri letartóztatás alól. Gyönyörű idő, sétáló emberek. Teljes az idil. Odaértünk ahhoz a szakaszhoz, ahol a valamikori zsidó kivégzések volta. Azok a vascipők, amelyek ott voltak mementóként, tényleg megrázó élményt adtak. A lányom, akinek a történelem tudása magasan a legjobb hármunk közül, ecsetelte a kivégzések gyakorlati kivitelezését. Mitöbb, meg is jegyezte, hogy a cipők helyzete nem fedi a valóságot. Ugyanis két embert kötöttek össze, ami azt jelentette, hogy a cipőknek párban, egymással háttal kellene lenniük. A kivégzőosztag úgy takarékoskodott a lőszerrel, hogy csak egy golyót lött ki a párosra. Miután az berogyott a vízbe, magával rántotta a másikat is. Ha volt olyan "rendes" a kivégző, hogy úgy lőjjön, hogy a két embert egyszerre érje a golyó, akkor az illetőnek könnyebb halála volt. Ez az élmény kellően átrendezte a hangulatunkat. A szőrnyűség akár így, akár úgy álltak a cipők, ott lebegett közöttünk.
Ahogy a Lánchídhoz értünk, bőven volt látnivaló. Az előző élményünket így kicsit oldotta. Én szépen lassan, mindent megnézve blattyogtam, a húgom, akinek - szerintem puszta hisztiből - fóbiája van a vásárlástól, meg a lányom, úgy mentek mint a rakéta. Találtam egy olyan árust, aki szaru termékeket árult. Válogattam. A lányom ott termett mellettem, és közölte velem, hogy "Na azt nem! Nem veheted meg! Még jó, hogy idejében ideértem." Én meg ellenálltam. De igen. És vettem magamnak egy hajcsattot. Utána azt hallgattam egy ideig, hogy én hogy szórom a pénzt mindenféle hülyeségre. A húgom is csatlakozott hozzá, így egy idő után kénytelen voltam keményebben leinteni a szócséplésüket. Kábé két percig néma csend volt közöttünk. Aztán, csak oldódott a hangulat. Ők ugyanis megint nyúlcipőt vettek fel, én meg lassan mendegéltem.

A húgom ötlete volt, hogy menjünk Siklóval. Így Siklóztunk egy kicsit. Ezen viszont én morogtam, hogy na, ez tényleg kidobott pénz. Mivel ő még soha nem ment Siklóval, ezért ő is kötötte az ebet a karóhoz. Végül is, én engedtem. Egye-fene, próbálja ki a Siklót. Ahogy felértünk, a melvédnek támaszkodva gyönyörködtünk a kilátásban. Beszélgettünk egymással a Parlamentnél átélt élményeket újrapergetve. Meghallotta egy mellettünk álló férfi, hogy miről is folyik közöttünk a diskurzus. Bekapcsolódott. "Na igen! A rendőrök a mi pénzünkön szórakoztatják magukat. Oda jutunk, hogy már fényképezni sem lehet! Előbb-utóbb már semmit nem engednek." 
Én: "Háát, mi fényképeztünk. Őket is. Senki nem foglalkozott ezzel. Ránk se fütyültek." Utána szépen elmeséltük, hogy jártunk a Kossuth-tér kiürítésével, azzal fejezve be a mondandót, hogy teljesen normálisan bántak velünk, pedig igenis vétkeztünk. Otthagytuk a fazont, had eméssze amit mondtunk neki. 

Kibeszéltük magunk között a hőbörgőt. Ezután a húgom tett egy megjegyzést, amitől a lányommal megint jót nevettünk. "Hol van itt a vár?"  Mi meg vihogva közöltük vele, hogy már benne vagyunk. Nem akarta elhinni. Olyan hülye képet vágott, hogy az már egy élmény volt. A kellemes este a Budai-vár látnivalóival telt. Élveztük mindannyian.

Folytatás: Margitsziget

Katasztrófa-turista 4.

Szombati program - Civilként a körbezárt Kossuth-téren

Viszont, elérünk a Parlamenthez. A Kossuth-téren azonnal feltűnik a sok rohamrendőr. Sorfalat állnak a téren. A lányok tájékoztatnak arról, hogy a Gárda valami tűntetést szervezett mára. Aha. Izgatottan attól, hogy még rohamrendőrt sem láttunk élőben, a húgommal gyorsan készítünk néhány fényképet, hogy ők is látszódjanak. A tér tele van turistákkal, mindenki fényképezi a fiúkat, bocsánat, mert volt köztük néhány lány is, tehát őket is. Ők szegények a böhöm felszerelésben állnak és izzadnak rendületlenül. Látjuk, hogy egy csoport épp kijön a Parlamentből. Én azonnal lázba jövök.
Ugyanis, még soha nem voltam a Parlamentben. Egyszer régen, a 80-as évek elején egy utazási iroda szervezett az iskolánknak egy parlamenti látogatást. Kifizettünk egy csomó pénzt, busszal felvittünk egy rakás gyereket, és amikor a belépés ideje lett volna, akkor közölték, hogy nem mehetünk be, mert a Nőtanács ülésezik, és nem lehet zavarni. Akkor, nem tagadom, hogy hisztiztem egy sort az akkori beléptetőkkel. Nem használt.
A következő alkalommal, az egész iskola ment a Parlamentbe különvonattal. Mindenki be is jutott, csak én nem, mert épp az azt megelőző napon operáltak meg vakbélgyulladással.
Most nagy izgalommal kérdeztem a beléptetőt, hogy be szabad e menni? Már nem. Miért? Mert csak 4 óráig volt látogatási idő. Akkor épp 4 óra 10 perc volt. Nagyon szomorú voltam, hogy lemaradtam. Megint! A beléptető megvigasztalt, hogy holnap is be lehet menni. Erre felcsillant újra a szemem, és közöltem a családommal, hogy holnap Parlament! És pont! Ne is vitázzanak. Megértették, így megnyugodtam.

Ott álltunk bámulva a rendőri sorfalat, és felmerült a hogyan tovább kérdése. Ekkor odajött hozzánk - szerintem egy félnótás fazon - és közölte, hogy "mindjárt itt lesznek a tűntetők. Úgy volt, hogy négyre jönnek, de már késnek". Ezt olyan rejtelmesen mondta, hogy bizony hangosan röhögtünk rajta. Vihogva, visszhangban ismételtük, hogy "késik a tűntetés".
Mivel eleget gyalogoltunk, lefeküdtünk a park füvére pihenni. Egy csomó ember piknikezett ott a jó időben. Több száz külföldi, minden féle nációból. Ők is pihizve a rendőrökön tartották a szemüket.
A húgom lányának 5-re jelenése volt a munkahelyén, mert éjszakára ment dolgozni, így ő elbúcsúzott tőlünk.
Hárman múlattuk az időt. Az ég világon semmi nem történt, ezért én felvetettem, hogy bemehetnénk a Néprajzi Múzeumba. Ha már itt vagyunk mellette, legalább nézzünk be. Ötletem elfogadta a banda, így bementünk.
Egy múzeumban, ahol rengeteg látnivaló akad, telik az idő rendesen. Miközben ott bámuldusztunk, a húgom lánya telefonált, hogy hallotta, hogy volt oszlatás. Hűha! Mi meg lemaradtunk róla. Ezzel poénkodtunk egy darabig, hogy az elkésett tűntetést mi is lekéstük mint bámulók. Háromnegyed 6-kor kifelé tartottunk a múzeumból, hiszen 6-kor volt a záróra. Még biztonság kedvéért megkérdeztem az őrtől, hogy volt-e valami banzáj a téren, de mondta, hogy ő nem érzékelt semmit. Akkor, mi a fenéről beszélt a húgom lánya? Vagy nem is itt volt a tűntetés? Akkor jól csőbe húzták a rendőröket itt a téren. Szegények hiába álltak órákon keresztül. Kiléptünk az épületből. Csevegtünk, vihogtunk.

Ekkor valami különleges érzés kerített hatalmába mindannyiunkat: a CSEND.
A tér totál üres volt. Egy szem ember, egy szem autó, villamos, busz, semmi!! Lélek sem! Állunk a járdán, nézünk jobb, nézünk balra. Az út mindkét végén rendőri sorfal. Mi meg közöttük! Azok a rendőrök, akik eddig a Parlament előterén álltak csak, most ott voltak a tér szélén.
Hangosan kiszakadt belőlem, hogy "Atyaaaiiisteeen!!!"
Azzal azért már tisztában voltunk mindannyian, hogy mi egy kiürített téren állunk hárman, ahol nem lehetünk, ahol simán intézkedhetnek ellenünk, mert ellenszegültünk a felszólításnak.
Meg kell mondanom, hogy nem semmi élmény az ország legprominensebb helyén állni úgy, hogy az égvilágon nincs senki civil rajtunk kívül. Ha jól megnézzük, miénk volt a Kossuth-tér! Akkor azonban zabszemet sem lehetett volna a fenekünkbe dugni. Aggódtunk, hogy hogyan reagálnak ránk.
Lassan közelítettük meg az egyik végét az útnak. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy a hátuk mögül mentünk a sorfal felé. Az egyik meghallotta a húgom papucsának a klattyogását, és hátrafordult. Én már mindkét kezem szét is tártam, hogy semmi rossz szándékunk nincs. Egyszerre kezdtük mondani, hogy mi benn voltunk a múzeumban, tudjuk, hogy most rossz helyen vagyunk.
A fiatal rohamrendőr srác nem röhögött ki, de ott bújkált a bajsza alatt a mosoly. Végül is, meglehetősen fura helyzetben voltunk. Mitöbb, akár komikusnak is lehetne nevezni. Szólt a mellette állónak, és kinyitották nekünk a falat, vagyis arrébb léptek egy lépést. A srác még mindig somolyogva mondta nekem, hogy "Valóban rossz helyen vannak. De semmi baj, hölgyem, csak siessenek távozni innen." Mi meg kórusban: Igen, már itt sem vagyunk!
Úgy mentünk onnan, mint akinek paprikát tettek a fenekébe.
Azért, még felmerült a kérdés bennem, hogy hol vannak a tűntetők? Vagy ilyen sikeresen, simán véget ért az egész cirkuszkodás?

Folytatás: Lánchíd - Vár

Katasztrófa-turista 3.

Szombati program - Hajóra fel! - Váci utca

A nagy zabálást követően, miután a gatyánkat is kifizettük az ebédre, újfent felmerült a következő program kivitelezése.
Menjünk hajókirándulásra - mondja a lányom. Oké. (Magamban: Na végre!)
Gond egy: Honnan indul sétahajó? Némi tanakodás után a lányom felhívja telefonon egy barátnőjét, aki ezt tudja. A cím birtokában:
Gond kettő: Hogyan jutunk el oda, onnan, ahol vagyunk? Kis hezitálás után a lányok megbeszélik magukkal, hogy szerintük melyik a legpraktikusabb útvonal. A húgommal ebbe nem tudunk belevakkantani, ugyanis azt sem tudjuk, hogy hol vagyunk éppen. Megyünk a lányok után. Egy idő után tényleg kiérünk a Duna-partra. Éljen! Hajókat is látunk. Hurrá! A megadott címhez érve látjuk a tájékoztató táblán, hogy mi a menetrend. Egy óra múlva indul papírforma szerint hajó. A lányom megkérdez ott egy fiatal lányt, aki egy hajóra igyekszik, hogy szerinte hol lehet itt jegyet vásárolni? "Sajnos, én ezt nem tudom, mert ez itt egy privát hajó." Hoppá! Persze, ahogy kicsivel arrébb megyünk, azonnal kiszakad belőlünk egy rosszmájú megjegyzés: "Privát hajó - privát lányokkal!" Négy nő vihog, mint egy idétlen tinicsapat.
A hajóállomás előtt ott van egy büfé. Nosza, a büfés lány majd tudja. Nem tudja. Ő egy teljesen más cégnél van, semmi közük a hajókhoz, ő nem foglalkozik ezzel, őt nem is érdekli ez. Neki nem kötelessége ezt tudni. Meg különben is, ő még nem látott itt kikötni egyet sem a mai napon, mert szerinte a magas vízállás miatt nem is közlekednek. Megint kitör belőlünk a röhögés, mert ekkora buta nőt ritkán látni, aki azt sem tudja, hogy az orra előtt mi zajlik. Isten az égben!
Sebaj! Nem adjuk fel. Látjuk a saját szemünkkel a Dunán sétafikáló kirándulóhajókat, tehát valahol be is lehet szállni azokba. Megyünk. Megyünk. A lányom megjegyzi, hogy tisztára olyanok vagyunk, mint a Gyűrűk ura film szereplői. Nevetünk mindannyian, mert tényleg kezd hasonlítani a kirándulásunk ehhez. Gyakorlatilag a Duna pesti oldalán minden hajóhoz, épülethez benéztünk kábé másfélkilométeres szakaszon. A lábunk lejárva, hajó egy szálse. Mindegyikről kiderül, hogy valami hajószálló-szórakoztató központ privát hajóját látjuk úszkálni.

Feladjuk a hajózási tervet.
A nagy sétafikálásban eljutunk egy pontra, ahonnan csak egy köpés a Váci utca. Közös döntés, hogy nézzünk be, hamár nem hajókázunk.
Gyakorlatilag néhány méter megtétele után erőszakos invitálásban van részünk. Naná, hogy angolul. Ahogy ez szaporodik, már azzal kezdjük, hogy magyarok vagyunk, ami varázsszónak bizonyul, mert békénhagynak. Én eldöntöm, hogy veszek egy olyan pólót, amire ki van írva, hogy Magyarország, és piros-fehér -zöld színekben pompázik. Hiszik, vagy sem, nem lehet kapni! Van Budapestes dögivel, Magyarországos egy darab se. Egy idő után a sikertelen butiknézésem eredményeként kifakadtam egy boltosnak: Hogy lehet az, hogy nem lehet kapni Magyarországon Magyarországos pólót?
A boltos:"Nem akarunk balhét! Manapság ennek más tartalma van. Senki nem akarja, hogy emiatt bezárják az üzletét."

Meg vagyok döbbenve! Így még nem gondoltam át a dolgokat. Én egy magyar ember, nem hordhatok magyar színeket? Mindenféle politikai tartalom nélkül? Ez nem igazság! Haragszom azokra, akik miatt ez bekövetkezhetett. De, nem adom fel a keresést. Előbb-utóbb szerzek egyet!
A sétánk alatt napszemüveg árusok is bőven akadnak. Hoppá! Kell egy napszemüveg, hiszen az enyém otthon maradt. Jó lesz valami gagyi is erre a pár napra felkiáltással, válogatni kezdek az egyiknél. Választásom oly sikeres, hogy a családom teljes körű ellenállását kiváltja.
- Miért nem jó? Mi bajotok vele? - kérdezem őket.
- Azért, - jön a válasz a húgom lányától - mert szarul áll neked, mondjuk ki őszintén!
Majd ők választanak nekem! Választanak maguknak. Igaz, hogy mindegyikük fülén ott támaszkodik egy-egy, de az már nem annyira jó. A lányom is talál magának, a húgom lánya is talál magának, a húgomnak nem kell, mert neki új napszemüvege van. Nekem nem találnak. A közel félórás szemüveg vásárlási inváziót a boltocska tulaja nagyon nyugodtan viseli. Az én választásomról kiderül, hogy nem is annyira szörnyű, vagyis, a sok rossz közül a legjobbat néztem ki magamnak. Úgyhogy, fizetek. Három szemüveget az egy helyett. Ha gyorsabb vagyok, és nem érnek utól mielőtt kifizettem volna, akkor eszükben sem lett volna a lányoknak, hogy nekik is kellene. Azt hiszem legalábbis.

Végig járjuk az egész Váci utcát, nevetve, vihogva.

Folytatás: Rendőrökkel körbezárva

Katasztrófa-turista 2.

A csirke

Ha az ember vendégségbe megy, ajándékot visz. Mivel, mi a saját gyerekeinkhez mentünk, ezért erre nem volt szükség. Viszont, a lányok tényleg sokat dolgoznak, és nem kifejezetten a szakácskodás mesterei, így a húgom felkért engem, hogy csináljak valami kaját, amit ott ehetünk. Mivel alapból az volt tervezve, hogy amit lehet megnézünk együtt nagy Budapesten, én is egyetértettem azzal, hogy ne főzicskézéssel töltsük az időnket.

Az utazást megelőző napon vettem egy csomó csirkecombot, és négy emberre számítva kétnapi kajaadagot kisütöttem. Jelszó: hidegen is ehető legyen. Gondosan becsomagoltam, és ahogy az előző részben már kiderült, végighurcoltam a fél országon.

Amikor végre a lányom lakásában voltunk, gyorsan beraktam a hűtőbe. A lányom meglátva a rengeteg sültcsirkecombot, pikirtül megkérdezte, hogy ezt meg minek hoztam? Én magyaráztam neki, hogy a húgom javasolta, meg én is így gondoltam, hogy amíg itt leszünk, legalább lesz mit enni. Válasz: Nem kellett volna.

Telik az idő. Megérkezik a húgom lánya is. Mutatom neki a csirkéket, mert éhes. Most nem igazán erre vágyik. De, majd visz magával valamennyit. Oké. Programok indulnak. (Ezekről majd egy másik oldalon írok!)

Na, hova menjünk? Mi a javaslat? Előkerülnek négy embertől négyféle ötletek. Nem kapunk hajba, amit lehet, majd megnézünk. Pár lépéssel az indulás után jön a kolosszális ötlet, hogy: "Menjünk valahova kajálni!"  
Én halványan megjegyzem, hogy ott a sok csirke. Senki nem hallja meg. A lányok profi pestiként, egyhangon javasolnak valami éttermet, ahol enni lehet, és tök olcsó, meg finom.
Én újra előhozakodom a csirkével. Passz. Oké, megadom magam, elvégre miért ne ülnénk be a lányainkkal valahova kajálni, beszélgetni? Hát, beülünk. Magamban biztos voltam benne, hogy valami gyors és könnyű kaja lesz a választásuk, hiszen program szerint valahova mennünk kellene.
Frászt!!!
Negyed órán keresztül válogatnak az étlapból! Amik elhangzanak ételként, annyira nem könnyűek, gyorsak meg végképp nem, hogy kezdek aggódni amiatt, hogy azért jöttünk Pestre, hogy zabáljunk? Ennek az aggódásomnak hangot is adok.
Válasz: "De nem is reggeliztem." És ezt hallom több szájból is. Rendben, akkor együnk.

Megy a nagy zabálás. Fizetünk: több mint 9000 forint! Én újra jövök azzal, hogy bezzeg ott a csirke, de azt kapom, hogy milyen olcsón megúsztuk, hiszen négyünkre csak...
Na igen. Felhívom a figyelmüket arra, hogy én mindössze egy palacsintát ettem. Letromfolnak. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy egyébként az étel tényleg nagyon finom volt.)

Este, végezve a napi dologgal, felvetem megint, hogy akár ehetnénk egy kis csirkét is vacsorára.
Azt most nem kívánnak. Elég egy bögre tej és némi akármilyen pékáru.

Tudomásul veszem, hogy a csirke ott fog rohadni száz évig a hűtőben.

Másnap korán indulunk az új programok teljesítésére. Már dél elmúlik, amikor visszafelé tartunk. Mindenki éhes! Én sürgetem a társaságot, hogy akkor most ehetnénk egy kis csirkét, hiszen pár perc múlva hazaérünk.
Frászt!!!
Menjünk be egy "mekibe". Magamban: "Ez nem lehet igaz!!" De igaz. A lányok nagy szakértelemmel elnavigálnak egy "Mc-be". Bravó! Most valamivel olcsóbban megúsztuk, de nem sokkal. Dől a lé! Hurrá! A csirkém bezzeg még mindig a hűtőben árválkodik. Senki egy falatot sem evett belőle. Vigasztalnak, hogy majd lefagyasztják, mert jó az később is. Magamban tudom, hogy a fagyasztott sültcsirke a kutyának való, de már nem szólok. Lelkiszemeimmel látom előre, hogy a rengeteg csirke a kukában fogja végezni.
Halványan felrémlik előttem a sok etióp éhező képe, és veszek egy nagy levegőt. Sajnálom a finom csirkémet.

Folytatás: Szombati program - Hajóra fel! - Váci utca

Katasztrófa-turista 1.
Az utazás

Egyszerűen nem értettem azokat az embereket, akik a Budapesten zajló rendőri attakok idején ott lebzseltek a kritikus zónákban nézelődőként. Amikor hírek érkeztek arról, hogy közülük is néhányan póruljártak, én úgy voltam vele, hogy aki ilyen idióta, hogy a felszólítások ellenére mégis ott marad, az maga ellen hívja ki a sorsot. És tessék. A hétvégén én pont ezt csináltam.

Mint arról már korábban írtam, a lányom Budapesten él. Mivel a húgom még nem volt az új lakásában, a lányom meghívta őt egy hétvégi látogatásra, úgymond lakásnézőbe. A húgom egyik lánya is Pesten dolgozik, ezért úgy gondoltuk, hogy ketten együtt felmegyünk a lányainkhoz, és velük együtt csinálunk egy "lányos hétvégét".

Az utazás

Hajnalok hajnalán találkoztunk a húgommal a vasútállomáson. Én a pénztárnál szépen megvettem a retur jegyeket Tiszaújváros-Budapest vonalra. A pénztáros mindenről kikérdezett: mikor, hova, mikor vissza? Ennek megfelelően adta a jegyeket. Minden oké. Felszállunk a kis vonatunkra, amely Nyékládházáig vitt minket, ahol át kellett szállni a Budapest felé közlekedő IC-re.
Amikor a vonaton ültünk, azonnal kiderült számomra, hogy a reggeli rohangászásban a napszemüvegem otthon maradt. Ez nagyon egyszerűen derült ki számomra, ugyanis a szemembe sütött a nap. Rögtön utána az is eszembe jutott, hogy a bicskám is otthon maradt, amit én mindig magamnál hordok (apukám javaslatára tizenéves koromtól). Na brávó! Még igazából el sem indulunk, és már két dologról derült ki, hogy otthon felejtettem. Mi jöhet még?
Hát jött!
Nyéken felszálltunk az IC-re. Hallottuk, hogy a hangosbemondó közli, hogy Füzesabonynál az utolsó három kocsit lekapcsolják majd, ezért én kiszámoltam, hogy nehogy benne legyünk abban a háromban. Kényelmesen elhelyezkedünk.
Pár perccel később halljuk, hogy valaki nagy hangon beszél. Mit nagy hangon! Úgy ordibált, hogy az egész kocsi zengett tőle. Atyaisten! Mondom a húgomnak, hogy ez a fazon tuti, hogy nagyothall. Szépen haladunk tovább, miközben folyamatosan fültanúi vagyunk az ordibáló szövegelésének. Azon csodálkozom, hogy a fenébe nem mondják neki az útitársai, hogy nyugodtan beszélhetne halkabban is, mert akkor is értik. És ekkor a fazon énekelni kezd. Autentikus cigánydalokat. A húgommal összenézünk. Most sajnálom csak igazán, hogy a bicskám nincs a táskámban. Biztonságot adna számomra. Megérkezik a jegyvizsgáló is. Kezeli a jegyeinket figyelmesen megvizsgálva mindent, köszön, tovább megy.
Megérkezünk Füzesabonyba. Ahogy előzőleg ígérték, a vonatról lekapcsolják a három kocsit, ezért hosszabban várakozunk. Közben, a "szomszédok" ismerőssel akadnak össze a peronon, akivel az ablakon keresztül információcserét folytatnak, így mi is még többet megtudhatunk róluk. Huszan vannak! Magamban megállapítom, hogy bizony itt a bicskám annyit sem érne, mint halottnak a csók. Egy kicsit aggódom emiatt.

Végre tovább haladunk. Egy idő után, a húgom megjegyzi, hogy Jászberénynél vagyunk.
-Az nem lehet, hiszen az nem a pesti vonalon van. Valami reklám lehet. - felelek neki tudálékosan.
-Az volt kiírva, hogy Jászberény-erősködik a húgom.
-Rosszul láttad.
A dolog ennyiben marad. Olvasunk, írkálunk, és hallgatjuk a szomszédok dajdaját.

Elzsibbadt a lábam, ezért kimentem a peronra. Egy perc múlva mellettem áll egy tetkós, "falu bikája" a szomszédok közül. Azonnal érzékeltem, hogy többet ivott a kelleténél. Ugyanis feleségül kért. Szépen megköszöntem az ajánlatát, de mondtam neki, hogy már foglalt vagyok. Mosolyogva csevegek vele, hogy nehogy magam ellen haragítsam, amikor azzal áll elő, hogy szeretne bemutatni a bátyjának, ugyanis miután rákérdezett a koromra, és nagyon elégedett voltam magammal, mert 13 évvel kevesebbet saccolt a valósnál, én viszont kivágtam a teljes valóságot, ő meg azonnal kijelentette, hogy pont a bátyjához való vagyok. Mertem volna nemet mondani? Egy ittas emberrel az ember nem ellenkezik (mint kiderült, ő volt az ordibáló is). Odamentem vele a tőlünk három fülkével arrébb lévő kabinhoz. Tömve kicsi és nagy emberekkel. A srác bemutat. Én látva, hogy a bátty a legidősebb, úgy véltem, hogy ő jelenti a hatalmat is a népes családban. Normális embernek láttam, ezért gratuláltam neki a szép családjához. A "vőlegényjelöltem" erősködött, hogy menjünk ki beszélgetni a bátyjával. Egyedül őt láttam ittasnak, a többiek teljesen normálisak voltak. A bátty velem együtt kiállt a peronra, és beszélgettünk. Megtudtam, hogy Békéscsabára mennek házszentelőre. (Már ott volt a számon a kérdés, hogy miért kell nekik Pest felé menni, nem lett volna egyszerűbb valami egyenesebb vonalon utazni, mint Pest felé kerülni, de aztán csak nem kérdeztem meg. Hallgattam tovább őt.) Nyolcan vannak testvérek, akik közül a "vőlegényjelöltem" a legkisebb, és a legrosszabb. El van kényeztetve, mondja a bátty. Megtudom azt is, hogy már mindenkinek 2-3 háza van. Most is egy újabb ház avatása esedékes. A bátty már nyugdíjas, unokái számát is megtudom-sok!-, nem szeret gyerekekkel utazni, mert csak nyüglődnek állandóan, de hát muszáj volt menni, hiszen a családi programot nem lehet kihagyni, de legszívesebben otthon maradt volna.

Ahogy így múlatjuk az időt, én bólogatva, időnként "igen", "értem"," nahát", "nem mondja" kifejezéseket közbe szúrva az ő kiselőadásába, megállunk egy állomáson. Kinézek az ablakon, és meghül a vér az ereimben: SZOLNOK.

Mi a bront??!!!! Mi az, hogy SZOLNOK????? Jézus Mária!!!!!

Beugrom a saját kabinunkba, és a húgomnak ordítva mondom, hogy azonnal le kell szállnunk, mert SZOLNOKON vagyunk. Kapkodunk a csomagok után, rohanunk lefelé. Azért, még közben jó utat kívánok a báttynak, hiszen én jól nevelt vagyok, és leugrunk az állomás peronjára.

A húgom azonnal megjegyzi, hogy ő Jászberénynél mondta, hogy Jászberény, de én nem hittem neki.
Futunk az állomás információs portáljához, hogy kiderítsük, hogyan tudunk Budapestre jutni. Ott szépen, segítőkészen mindent elmagyaráz a hölgy. 15 perc múlva indul vonat Pestre. Futás a jegypénztárhoz. Előttünk egy fiatal pár bajlódik. Végre sorra kerülünk. Bemondom a célállomást. Üdülési csekkel fizetnék. A hölgy közli, hogy azzal nem fogjuk elérni a vonatunkat, mert az hosszabb ügyintézés. Én:csinálja! Nincs tollam, amivel alá kellene írni a csekkeket. Adjon már egy tollat! Nem ad. Adjon már ide egy tollat, mert lekéssük a vonatot! Ő ugyanis el volt foglalva azzal, hogy az én csekkjeim nyilvántartási számát bogarászta egy többoldalas papírhalomból. Végre megkapom a tollat, aláírom. Megkapjuk a jegyeket is, miközben a hölgy oktat engem, hogy ő mondta, hogy ez hosszabb idő. A pokolba kívánom!
Rohanunk a vágányhoz, ahonnan a Pest felé közlekedő vonat indul. Van még pár percünk. Közben a húgom mindenkit tájékoztat arról a családban, hogy most Szolnokon vagyunk, mire mindenki kiröhög minket. A lányom azért egy kicsit aggódott is. Onnantól kezdve égtek a vonalak. Családunk tagjai utánanéztek annak, hogy hogyan is tudunk onnan az eredeti célunkhoz érni. Tanácsok jobbról, tanácsok balról.
Jön a vonat. Felszállunk. Kalauz: Van egy kis probléma! Mi? Erre a vonatra helyjegyet kell váltani. A húgommal megint összenézünk, és röhögünk. Ilyen nincs!!! Az a nyamvadt nőszemély nem adott nekünk IC-helyjegyet!!!! Magyarázkodunk a kalauznak, elmeséljük, hogy hogyan jártunk, hogy mi nem tehetünk róla, hiszen világosan megmondtuk a pénztárosnak, hogy hova, mivel akarunk menni. Ő is röhög rajtunk. Megoldás, hogy itt megvesszük a pótjegyet. Megvesszük. Persze, drágábban! Hogy a tűz égesse meg azt a boszorkányt ott a pénztárban!

Végre nyugalom. Mondom a húgomnak, hogy azért a "vőlegényjelölt" az Isten áldása volt. Ugyanis, ha ő nem elegyedik szóba velem, ha ő nem mutat be a bátyjának, akivel maratoni mesélésben voltam, akkor most Békéscsabán is lehetnénk. Nem vettük volna észre a nagy olvasgatásunkban, hogy merre is haladunk. Óriási szerencsénk volt a szerencsétlenségben, hiszen rosszabbul is járhattunk volna. Az viszont, hogy mi hogy kerültünk egy Békéscsaba felé tartó vonatra, máig rejtély számomra.

Megérkezünk a Kőbánya-Kispest állomásra. A lányom tájékoztatása szerint ott érdemes leszállnunk, mert az közelebb van az ő lakásához. Ahogy leszállunk, a kalauzunk megjegyzi: "Csak eddig jöttek?" Igen. A jegyünk ugyanis a Nyugati-pályaudvarig szólt. Szórjuk a pénzt két kézzel!

Folytatás: A csirke